Kolozsvár látképének ikonikus eleme, jelentős történelmi események helyszíne, mondhatni máig is amolyan kolozsvári axis mundi: a templom, mely mintegy hét évszázada tanúja, részese a kolozsvári mindennapoknak, végre megújul.
Az épületet körüljárva, majd belső tereiben szemlélődve feltűnik az, hogy nem csupán a gótika, hanem a későbbi korok stílusjegyei is képviseltetik magukat. Ezt a jelenséget más templomokban és egyéb régi épületekben, lakóházakban is megfigyelhetjük. Magyarázata rendkívül egyszerű és logikus: a történelem során ezen épületek számos esetben megrongálódtak, újjáépítésre, kiegészítésre szorultak, de volt úgy, hogy az utókor az éppen aktuális eszméknek és ízlésnek megfelelően alakíttatta át őket.
A Szent Mihály-templom esetében az épület maga, a háromhajós hosszház, a szentély és a mellékszentélyek, valamint a kegytárgyak és miseruhák tárolását szolgáló sekrestye mind a gótika korából származnak. Erről árulkodnak a csúcsíves lándzsaablakok, a falakat megtámasztó szolid támpillérek, a nagyszerű csillagboltozat, a külső falakat és a belső tereket díszítő kőfaragványok, valamint a belső térben töredékesen fennmaradt falképek.
Ha a szentély közelében tekintetünket egy kukker segítségével a magasba emeljük, a középkor világa elevenedig meg. A pillérfejezetek faragványain többek közt fiatornyon dolgozó kőfaragómestereket, birkózó férfiakat, valamint egy, a gyermekét bosszúsan ütlegelő asszonyt figyelhetünk meg.
A szentélytől északra egy látszólag a semmibe vezető ajtó árválkodik. Hozzá kívülröl egy kettős csigalépcső csatlakozi, alatta pedig egy árkád lenyomata látható. Eredetileg minden bizonnyal egy szentélyrekesztőhöz kapcsolódhatott, melyet a későbbi évszázadokban elbontottak.
Fotó: Szakács Tamás
A legrégebbi freskók a templom déli mellékszentélyének közelében láthatóak.
Valószínű, hogy még a hosszháznál is régebbiek, a XIV. század végén készülhettek. A leglátványosabb, összefüggő és könnyen kivehető falképrészlet azonban ennél sokkal látványosabb helyen, a déli mellékhajó falán vehető szemügyre. Szűz Máriát egy csillagokkal teleszórt háttér előtt, női szentek társaságában ábrázolja, akiket attribútumaik segítségével azonosíthatunk. A délnyugati Schleynig-kápolna falát szintén nagyvonalú falképegyüttes borítja, melynek részletei azonban az idők során nagyon megkoptak. A legkönnyebben az északi falat díszítő Kálvária és Krisztus szenvedéstörténetét ábrázoló jelenetek értelmezhetőek. A kis kápolna egyébként a megrendelő, Schleynig Gergely plébános nevét viseli, akinek oroszlános címere a hálóboltozat zárkövén figyelhető meg.
Továbbá ide tartozik egy rejtett kincs, egy gótikus karélyokkal díszített kőből faragott szószék is, melyet a XVII. században virágmustrával színeztek. A gótikus szószék évszázatok óta rejtőzködik, a barokk korban egy új, fából faragott, pazar szószéket illesztettek rá.
A Szent Mihály-templom tornya és berendezése azonban már későbbi korok terméke. Köztudott, hogy a reformáció térhódítását követően a templom a protestáns felekezetek birtokába került: előbb az evangélikus, majd rövid ideig a kálvinista, végül mintegy 150 évig az unitárius egyház tulajdonában volt. Egykorú krónikák beszámolója szerint:
Dávid Ferenc a „torda utza szegletén egy kerek kövön prédikációt tárta a nép előtt, mely a kedvelt szónokot a vállain vivé be a piaczi nagy szentegyház teremibe, amely addig a lutheránusoké vala, és egész Kolozsvár az unitária vallásra mene által”.
A gótikus szószék.
A reneszánsz ajtókeret. Fotó: Szakács Tamás
A reformáció eszméinek következtében a középkori berendezést felszámolták, a falakat pedig fehérre meszelték, eltűntetve ezzel a középkori felképeket. A templom történetében ezzel egy új fejezet fette kezdetét, mely számos új, értékes reneszánsz, barokk, majd később historizáló részlettel gazdagította belső terét.
A déli mellékszentély közelébe érve érdemes a pillérek között átlósan a serkestye irányába lesni: Johannes Klein portréja és az általa megrendelt reneszánsz ajtókeret nagyszerű látványa tárul így a szemünk elé. Az ajtókeret lunettáján játszadozó puttókat, szárkövein városunk háromtornyos címerét és az egyház jelképét, a fiait saját végével tápláló pelikánt is felfedezhetjük. A bécsi Stephansdom ismerőinek feltűnhet az Anton Pilgram által készített reneszánsz faragványokkal való hasonlóság. Nem hiába, hisz Klein plébános a bécsi egyetem diákja volt, bizonyára ismerhette Pilgram munkáit.
A barokk stílus kedvelői is találnak maguknak csemegét. A már említett barokk szószék ennek egyik ékes példája. A hangvetőn Szent Mihály arkangyal, a templom és a város védőszentje őrködik, a szószékkosáron a négy egyházatya ülő szobra, valamint a négy evangélista domborműve jelenik meg. Előbbi Anton Schuchbauer, utóbbiak Johann Nachtigall keze munkáját dicsérik. Továbbá érdemes megfigyelni a pillért borító Jó Pásztor domborművet, valamint néhány Jézus életéből vett jelenetet, melyek a szószék feljáratának mellvédjét ékesítik. A csigavonalak, növénygirlandok, az aranyozott felületek játéka számos nézetből tárulkozik fel előttünk, mindig tartogatva valamilyen kecses, új, még fel nem fedezett részletet.
Osztrák festő munkája a déli mellékszentélyben található későbarokk oltárkép.
Franz Anton Maulbertsch Háromkirályok imádása című festménye eredetileg nem a déli mellékszentélyben, hanem az első északi pillérkötege mellett állt, s csak 1956-ban, a templom legutóbbi felújításakor helyezték át jelenlegi helyére. Maulbertsch a bécsi későbarokk egyiklegjelentősebb mestere volt, de a magyar művészettörténet számára is fontos figura. Ő festette többek közt a váci székesegyház kupolájának és szentélyének freskóit, az egri líceum kápolnájának freskóit, és a győri bazilikában található Szent István vértanú falkép is az ő munkája.
Franz Anton Maulbertsch: Háromkirályok imádása. Fotó: Szakács Tamás
Ólomüveg ablak. Fotó: Szakács Tamás
A klasszikus zene rajongói számára bizonyára közeli ismerős a templom barokk kori orgonája, melyet a nagyszebeni származású Johannes Hahn készített a XVIII. század derekán. Ezt a XX. század elején kibővítették, s egy kisebb, önálló orgonát is elhelyeztek a templomban, a délkeleti pillér szomszédságában.
Az orgonakarzat északi része alatt szerényen megbúvó feszület is Bíró János plébánosságának idején készült. Kavargó, lenduletes kompozíció. Középpontjában a megfeszített Krisztust láthatjuk, aki a fölötte lebegő Atyára tekint. Körülötte a felhők csigaszerűen gomolyognak, rajtuk a barokk eszköztár elengedhetetlen elemei, puttók lebegnek. Jézus jobbján az emberarcú sátán vonásai eltorzulnak, mintegy erejét veszti amint Isten fia a halál és a bűnök fölött győzelmet arat.
A XIX. század a maga múltba forduló, historizáló felfogásában gazdagította a templomot. Ebből az időszakból származnak a neogótikus gyóntatók, a padsorok, a főoltár, valamint a nyílásokat díszítő pompás ólomüvegablakok. Bár megjelenésükben mind a középkor világát idézik, egytől-egyig az Osztrák-Magyar Monarchia idején készültek.
