Skip to main content

Végre beköszöntött a szép idő, kizöldültek a kolozsvári utcák fái, s a zsúfolt buszokon zötykölődő emberek is azon gondolkodnak, de jó lenne inkább biciklivel megtenni a szükséges távolságokat – ha lenne elég bátorság vagy kerékpárút. Ma a drótszamárról, vasparipáról, vagyis a bicikliről fogok mesélni, amelyet a gyorsabb közlekedés utáni vágy hívott életre és a korcsolya ihletett.

Karl Friedrich Drais és a futógépe (flickr.com)

Ősét, a két kerekű futógépet 1816-ban mutatta be egy német báró, Karl Friedrich Drais: a két kerékre és összekötő fára ülést rögzített, a járművet pedig vasalt orrú cipővel kellett lökni. A találmány a német területeken nem lett népszerű, Franciaországban és Angliában viszont igen. A találmányt tovább tökéletesítették, majd az 1867-es világkiállításon mutatták be a francia Ernest Michaux által pedállal, fém vázzal és tömött gumival kerített kerékkel is ellátott új járművet: az akkor velocipéd névre keresztelt biciklit. Bolyai Farkas nevét is megemlíthetjük a bicikli feltalálói sorában, bár találmányát nem fejlesztette és feledésbe merült. Egy budapesti sportlap számára készült cikkben Brassai Sámuelt kérdezték, aki elmesélte, hogy Bolyai Farkas fából faragott egy triciklit, s azon egyetlen egyszer utazott mintegy 50 km-t Marosvásárhelyről indulva. A korábban említett futógéppel már 1828 táján találkozhatott a pesti közönség, hiszen Széchenyi István és Wesselényi Miklós közös angliai útjukról hazahoztak egy ilyen találmányt.

Ez a furcsa járgány nem lopta be magát a szívekbe, de a későbbi bicikli már igen. Lehet, hogy a sikerhez hozzájárult a látványos belépő is: 1879-ben Kosztovics László úgy hozta el Magyarországra az első magaskerekű kerékpárt, hogy Angliából hazakerekezett rajta. Az 1880-as évek végére jelentek meg a biztonságosabb, egyenlő kerekű safety biciklik, amelyek teljesen kiszorították a piacról a korábbiakat. A járgány népszerűsége felívelt, a kereskedők elkezdték árusítani őket, Budapesten pedig gomba mód szaporodtak  az úgynevezett „gymnase-velocipédek, gyakorló-tanodák.”

De kik is bicikliztek? Eleinte, amikor még elég drágán adták ezeket a járműveket, a társadalom felsőbb rétegei, arisztokraták, gazdag polgárok használták. Az arisztokraták köreiben viszont nem lett túl népszerű, talán azért, mert a lovagláshoz képest nem tűnt elegánsnak. A 19. század utolsó évtizedeiben a polgárság viszont előszeretettel biciklizett. Sőt, bizonyos szakmáknál, például a sürgönyhordók, bolti szolgáknál  munkaeszközzé vált. Az Országos Hírlap egy 1897-es cikkben arról tudósított, hogy a francia tanítónők is szívesen kerékpároztak – volna, csakhogy a párizsi községtanács eltiltotta őket, mert idézem „pikáns nadrágot kezdtek viselni biciklizéskor, így mentek iskolába és ilyen toilette-ben oktatták a zsengéket kátéra és más jámbor dolgokra.” Ehhez képest XIII. Leó pápa a papoknak engedélyezte a biciklizést.

Női kerékpározók. A Pécsi Polgári Kerékpáros Egyesület hivatalos lapjában, a Kerékpár-Sportban komoly vita alakult ki arról, hogy való-e a biciklizés nőknek. Ide kattintva el lehet olvasni a történetet.

Killyéni András sporttörténész kutatási alapján úgy tűnik, a kolozsvári utcákon 1881 körül jelent meg az első bicikli, de a hatóságok és a közönség is ellenszenvvel fogadta. Két évvel később Tutsek Sándor kolozsvári ügyvéd, későbbi országgyűlési képviselő Désre biciklizett, dr. Istvánffy Gyula és Bartha Gergely pedig nagy feltűnést keltve nagykerekűvel mentek ki a sétatérre. Kuszkó István, az 1800-as évek végének sporttörténésze szerint ez a korszak a káosz kora volt a kolozsvári kerékpár-sport életében. Ebből azonban Bartha Gergely alakja domborodott ki egyre élesebben, aki elköteleződött a vasparipa mellett. „Bartha – írja Kuszkó – egy ily idilli szórakozás alkalmával gondtalanul karikázva a tó körüli keskeny járón, hogy a bámuló fehércseléd népséget kikerülje, közel kanyarodott a vízhez, s lévén az útban egy tuskó, csinos salto mortalét csinált gépestől a tó langyos vizébe. Ez önkénytelen fürdő után arra a gondolatra jött, hogy az embernek mégsem jó egyedül lenni. Buzdított, oktatott, híveket szerzett a sportnak. 1886-ban már többen próbálkoztunk a gépen üléssel. 1887-ben már annyian voltunk a klubban, hogy csoportosulhattunk.”

Bartha Gergely már az 1880-as évek elején titokban biciklizett Kolozsváron annak ellenére, hogy a rendőrök többször meggbűntették. (Killyéni András: A kolozsvári sportélet hőskorának képes története)

A Kolozsvári Athlétikai Club kerékpárosainak felvonulása, 1889. május 26. (Killyéni András: A kolozsvári sportélet hőskorának képes története)

A bicikli hívei az 1884-ben alakult Kolozsvári Atlétikai Club keretein belül alakították meg körüket. Az egylet sportolói elsősorban a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem diákjai voltak, de a Kereskedelmi Akadémia és a középiskolák diákjai között is találunk tagokat. A bicikli-kör 1887-ben a következő szabályokat állapította meg, melyek szerint az egyesületbe rendes és pártoló tagként lehetett bekerülni. A rendes tagok csakis helybéli polgárok lehettek, akik évi 1 forintos tagdíjat voltak kötelesek befizetni. Az egylet vezetőjének egyik legfontosabb feladatköre volt a nyilvános kivonulások megszervezése, amelyeken mindig az élen vonult. Vezető pedig csak abból válhatott, aki a kormányrúd használata nélkül is képes volt negyed kilómétert biciklizni. A klub kerékpározóitól megkövetelte, hogy vizsgán bizonyítsák tudásukat, s ehhez természetesen tanfolyamokat is indított. Az edzések egyik színhelye a Sétatér volt, ahol reggel fél hat és fél hét között használhatták a kerékpározók az egyik melléksétányt. A tagok egyenruhát és sapkát viseltek, hogy így könnyen megkülönböztethetőek legyenek a „vadbiciklistáktól”, s akiknek kihágásait így biztosan nem róhatják fel a valódi, professzionális bringásoknak.

A Kolozsvári Atlétikai Klub az 188o-as évek végétől kerépár versenyeket is szeretett volna rendezni. Ehhez viszont nélkülözhetetlen volt egy megfelelő versenypálya. Haller Károly, egykori polgármester közbenjárására az egylet megkapott egy területet a Sétatéren, a Szamos és a sétányok között, a tóval egy vonalban. A pályát Luncan Aladár egyleti mérnök tervei szerint alakították ki, több mint 333 m kerületű volt, 5 m széles ovális futópályával, 110 m hosszú sprintpályával és 50 méter hosszú ugrópályával. Megnyitása után elkezdődhetett a versenyek és a botrányok korszaka is. De ez már egy másik történet.

Melitskó Frigyes, Haller Károly és Gidófalvi István a sétatéri kerékpárpályán 1894-ben (Killyéni András: A kolozsvári sportélet hőskorának képes története

Aki többre kíváncsi:

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .