Skip to main content

Magyarországon a dalárdák a 19. század második felében kezdtek elterjedni és a városi polgárság egyesületi életének részévé válni. A korai időszakban a kórusokban főleg férfiak énekeltek, de néhány évtized elteltével ezek átalakultak vegyeskarokká. Az Országos Daláregyesület 1867-ben hozták létre, Aradon. Ennek hatására ugyanebben az évben megalapították a Kolozsvári Dalkört is. Városunkban előtte is működtek hosszabb-rövidebb ideig dalegyletek, ilyen volt például a Kereskedő Ifjak Dalárdája, valamint az 1846-ban létrejött Kolozsvári Népdalnokok Társasága, amely egy tizenkét tagú férfikar volt.

A dalárdák országos ünnepélyeket is szerveztek, amelyek fellépési lehetőséget kínáltak az ország minden részéről érkező kórusoknak. A város 5 napig a zenétől, daloktól volt hangos, mivel 1874 nyarán itt szervezték meg az országos dalárdaünnepélyt. „Kolozsvár augusztus 27-ikétől öt napig úszott a dalban, jókedvben, és ünnepélyességekben. Kár, hogy a fellegek is mindig úszkáltak fent a magasban, s nem egyszer közbe zuhogtak az ünnepélyességekbe.” – írták a lapok. Az eseményre meghívást kaptak a dalárdák mellett fővárosi művészek és művésznők, írók és a sajtó képviselői. 

A Vasárnapi Újság tudósítója így számolt be a színpadról: Mint rajzunkon látható, ez a dalcsarnok egy óriási kagyló-héjhoz hasonlít, s nagyon emlékeztet a színpadok elején helyt foglaló súgólyukhoz. Egyszerű deszka alkotmány, két szárnyán némi díszítéssel. A boltozat hajlásánál kell kiszámítani, hogy a hangok erővel verődjenek vissza. A padozat is magasan van a földtől, s nemcsak arra való, hogy a dalárok jól szem elé sorakozhassanak, hanem ez voltaképpen az a dalcsarnoknál, a mi a hegedűnél a derék, a hangbölcső. Egészen üres, s nem vezetheti a süket földbe a hangot. Építési költségei 3000 frtba kerültek, s ezt a város áldozatkészsége viselte.

Az érkezőket az állomáson fogadták, ahol a dalárdák ABC sorrendben, zászlóik alá sorakoztak, majd elindultak a központ fele. A díszmenetet a két kolozsvári dalárda, a Hilária és a Kolozsvári Dalkör vezette. A főtéren a lobogók elhelyezésére került sor, majd köszöntések következtek. Később kihirdették a következő napok programját, majd a résztvevők színházi előadásra mentek, amelyet a Sétatéren ismerkedési estély követett. A második nap a próbákról szólt: a dalárdák az unitárius templomban találkoztak, ahol főpróbát tartottak. 

Azonban az eseményen nemcsak énekeltek: a Sétatéren található lövöldében díszlövés is volt, valamint a színházban ünnepi hangverseny, amelyen fővárosi zenészek léptek fel. 

Az unitárius templom az 1860-as évek elején. Veress Ferenc felvétele.

Utolsó előtti nap, vasárnap rendezték meg a két kolozsvári dalkör zászlóavatóját – azonban ebbe beleszólt az időjárás: „A főtéren zöld lombokból, vörös sátrakat emeletek, ékesen feldíszítve azokat”, viszont a csitulni nem akaró zápor miatt a Farkas utcai templomban került sor az eseményre – összegezték a lapok. 

Délután a Sétatéren folytatódott az ünnepély, a dalcsarnokot a lövészkertben alakították ki: „öt órára a dalcsarnokban elhelyezkedett a 600 főből álló óriási khórus, s megjelent a karnagyi állványon az öreg Erkel. És fúvó kiséret mellett, ihletetten, lelkesedéssel, a szivek minden melegségével, hallottuk elénekelni a hymnust. Ezen magasztos nemzeti ima talán soha nem keltett még nagyobb hatást mint ez alkalommal. Úgy elszorult a szív midőn hallók a hatszáz ajkról egekbe ható imát a világok urához.” – írták a Hon című lapban.  Az estét tűzijáték zárta, amelyre népes közönség gyűlt össze a városerdőben, azaz a Sétatéren. A verseny nyerteseinek kihirdetése még egy napot váratott magára, a díjak átadása után pedig kellemes emlékekkel tértek haza a dalárok. Legalábbis a lapok kedélyes hangvételű beszámolói szerint.

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .