Az erdőben, a kertekben, a házak között, az aszfaltozott utcákon, tenyérnyi földet hagyva számukra szabadon. 

Mindenhol, mert túlzás nélkül állíthatjuk, hogy fák nélkül nem lennénk. A városoknak is állandó elemei – ott vannak a köztereken, a parkokban, lombjuk sokszor kitakarja az épületeket, amit annyira nem szeretünk, de ha épülethomlokzatot akarunk csodálni (vagy fényképezni), akkor kivárjuk az őszt és a telet. Egyre távolabb kerülve a természettől, sokunknak már csak a városi zöldövezetek jelentik a kapcsolatot mindezzel.

A toszkánai Villa Petraia kertje Giusto Utens munkáján, valamikor a 16. század legvégén. Azért ilyen kertekben itthon nem sétálhattak a korabeli erdélyiek.

Kolozsváron és Erdélyben a díszkertkultúra a 18. század második felében kezdett el teret (és földet) hódítani. Természetesen addig is voltak kertek, de kevésbé a szemet gyönyörködtetés miatt alakították ki: gyümölcsösök voltak, szőlősök, esetleg gyógyászatban használt növényeket próbáltak meg termeszteni. A 16 – 17. századi kertkultúra létrejöttéhez nagyban hozzájárultak azok a személyek, akik külföldön tanultak, utána pedig visszajöttek és az ott látottakat megpróbálták itthon is meghonosítani. Melius Péter még egy Herbáriumot is kiadott, amelyet nem máshol, mint városunkban nyomtattak. 

De ez a korai időszak kevésbé határozta meg a város arculatát, nem ültettek akkor még fákat az utak szélére és parkosításokat sem végeztek. Kolozsváron az utcák befásítását 1879-ben mondta ki a városi tanács és az első fákat a Farkas utcába, valamint a Főtérre ültették. Ekkor már a polgárok a Sétatéren korzózhattak, és néhány jelentős magánkertet is megcsodálhattak, hiszen ha különleges növények virágoztak, azt még az újság is megírta:

A virágkedvelők talán örömmel fogják látni a Nymphaea Coerulea-t, kék lótuszt (afrikai plánta) virágzásban. Erdélyben (Kolozsváron, nagyméltóságú Jósika János állandó praeses úr őexcellenciája Külső-Magyar utcai kertjében) ez az első, mely nyílik, mindég 18 grádusu meleg vízben lakik. Reggeli 10 órától fogva délutáni 4 óráig van kinyílva: igen jó szagú.

(Erdélyi Híradó, 1828. július 26.)

Ezzel szemben, a mai lapok nem ilyesmiről számolnak be: tavaly kivágták a gesztenyefákat az ortodox katedrális mellől, most pedig a Nemes–Bethlen-ház Petőfi (Avram Iancu) utcára nyíló kertjéből vágták ki a fákat, hogy megtisztuljon a terep és elkezdhessenek szállodát építeni. A több mint száz éves fák ezzel eltűntek, ami marad utánuk, az néhány cikk, egy bizonyos réteget érintő felháborodás és a természetvédelmi hivatal engedélye.

Úgy érzem, hogy nem csak a régi épületeket, a műemlékeket kell védeni a lehető legváltozatosabb eszközökkel (de először is az értékének tudatosításával), hanem a fákat is, a zöldövezeteket, a parkokat is.

A problémákkal nem vagyunk egyedül, amikor Sheffieldben – amelyet egyébként Európa legzöldebb városának tartanak – szintén utcai fák kivágására került sor, a lakosság egyből szerveződni kezdett, tüntetett, tudatosító kampányt indított a fák megmentéséért. Több évtizede megjelentek kutatások, amelyekben bizonyították a zöldövezetek jótékony hatását – például hamarabb felépülnek azok a betegek, akik kórterméből zöld lombokra van kilátás.

Mielőtt végleg elkeserednénk, hogy milyen városban/országban élünk, ajánlom felkeresni a Románia legszebb (és legöregebb) fáit gyűjtő honlapot, ahova akárki feltölthet fényképeket és adatokat ezekről, vagy megnézheti, hogy hol van a hozzá legközelebb élő öreg fa és mehet átölelni. Utána pedig elmesélheti a barátainak, ismerőseinek, hogy milyen régi, de még élő csodát látott.

Egy 100 év körüli kocsányos tölgy a Törökvágás aljában. Vajon még él, vagy kivágták?