Volt egy különös személy – Walter Starkie –, akinek neve sem magyar, sem román közegben nem ismert, pedig könyvében olyan képet ad Magyarországról és Romániáról, amiből a mai olvasó is okulhat. Az útibeszámoló olvasása közben, néha az az érezésem támadt, hogy jobban megértette a helyi viszonyokat, mint mi magunk.
Az 1894-ben, Írországban született Walter Starkie-t ma tudósként tartják számon: spanyol és olasz nyelvet tanított a dublini Trinity College egyetemen, beszélte a romani nyelvet, színházigazgató is volt egy ideig, majd a madridi British Council vezetője, mindezek mellett pedig nagyon tehetséges hegedűs volt és világjáró. Egy olyan utazó, aki érzékenyen, figyelemmel viszonyult új környezetéhez és nem csak látványosságokat nézett meg, hanem az emberek viselkedése, gondolkodása is érdekelte, a társadalmi viszonyok, és a mindennapi élet működése. De hogyan és miért is került 1929-ben Erdélybe?
Jacqueline Hurtley 2013-ban jelentette meg Walter Starkie-ról írt életrajzát.
Walter Starkie az első világháború alatt Olaszországban teljesített szolgálatot, ahol magyar cigány foglyokkal találkozott, ráadásul zenészekkel. A foglyok megkérték, hogy adja nekik az üres fa cigarettás dobozokat, amiből ők majd hegedűt készíthetnek. Starkie szerzett nekik dobozokat, amiből tényleg néhány nap múlva hangszer készült. Leírása szerint úgy játszottak ezeken az összetákolt hegedűkön, mint a démonok és a ritmus még a brit katonákat is megbabonázta, akik táncra perdültek. A zenészcigányok meghívták Starkie-t Magyarországra és Erdélybe, elmondták neki, hogy bőségesen elég ha tud hegedülni és minden ajtó kinyílik majd előtte – pénzt és ételt sem kell hozzon az útra, ugyanis zenéből megél majd. Starkie ígéretet is tett, hogy meglátogatja őket. Az útra viszont csak 10 évvel később indult el – az ígéret ugyanis nem hagyta nyugodni, leírása szerint a legváratlanabb pillanatokban – például egyetemi előadásai alatt – jutottak eszébe a dallamok, amiket a cigányoktól tanult, arra késztetve, hogy összepakolja hegedűjét és útnak induljon.
Magyarországi és romániai kalandjait Raggle Taggle. Adventures with a Fiddle in Hungary and Romania című könyvében foglalta össze, ami 1933-ban jelent meg először. Ebben olvasható két fejezet Kolozsvárról is. Vágó Gábor szobrász több családnak is bemutatta az ír utazót, így a helyi magyarokat is megismerte. A magyar színházban megnézett néhány darabot, valamint az operában is.
De a román értelmiséggel is kereste a kapcsolatot, hogy kiegyensúlyozott képet alkothasson a város lakosairól – Emil Isac végigvezette a művészeti múzeumon és magángyűjteményeket is megmutatott neki. Találkozásai után azt a következtetést vonta le, hogy a románok és a magyarok párhuzamos világban élnek, s alig ismerik egymást. Ha arra gondolnának, hogy pénzügyi szempontból 1929-ben más helyzet volt Kolozsváron, akkor tévedünk: Starkie arról ír, hogy drágaság van a városban és nehéz volt úriemberi módon élni a kevés félretett pénzéből.
A város főtere, a régi világot idéző épületeivel a spanyolországi Salamancát juttatta eszébe, és a jól öltözött urak és csinos hölgyek között elvétve megjelenő falusiakat is megemlíti, akik árulni jöttek be Kolozsvárra.
Kiemelte, hogy utazásai során kevés ilyen nyugodt városban fordul meg, s egy olyan helyen sem volt, amely megfelelőbbnek bizonyult volna az elmélkedő utazók számára. Régi házai és pezsgő diáksága miatt akár Kelet-Európa Oxfordja is lehetne Kolozsvár – összegzi Starkie.
Kolozsvár az 1940-es években. (Fotó: wikipedia.com)
Vásár a Főtéren, 1916-ban. Walter Starkie is hasonló tömeggel találkozhatott 1928-ban. (Fotó: europeana.eu)
Esküvő a Kalányos utcában
A városban élő cigányokkal először a piacon ismerkedett meg. Itt megtudta, hogy két csoportjuk él elkülönülve – a zenészek, akik nagyon összetartóak, valamint a sokkal szegényebbek, a munkások – velük a Kalános/Kalányos utcában találkozott és egy esküvőn is részt vett itt. Leírása egy mára nyomtalanul eltűnt részét idézi fel Kolozsvárnak: a Monsotori út végén, tekervényesen elnyúló utcában laktak a cigányok. A tömbháznegyed kiépítése átalakította a környéket, és az utca ma már a Tavasz/Primăverii nevet viseli.
Ezelőtt 89 évvel kis, összetákolt házak sorakoztak itt: Starkie szerint tökéletes látványt nyújtott volna egy festőnek, az itt készült festményének a Várostervezők rémálma címet adhatta volna.
A délutáni órákban zsibongó, emberekkel teli környékként mutatta be a Kalányos utcát, a házak nyitottak voltak, és az asszonyok a vacsorát készítették elő. A főzés valóságos közösségi eseménynek számított: a tűzhelyek a házak előtt, az utcán voltak kialakítva, az edények körül pedig férfiak és nők beszélgettek.
Vastagh György festő hosszabb ideig Kolozsváron élt, az 1850-es évek közepén néhány évig Veress Ferenccel közös fényképészeti műtermet vezetett. Sok zsánerképet festett, itt a Készül a vacsora című munkája látható.
Az esküvőn, amire Starkie hivatalos volt, találkozott a család legidősebb nő tagjával, akiről úgy tartották, hogy varázsló – 20 lejért pedig jósolt is az ír utazó tenyeréből. A Kalányos utcában lakók különféle tevékenységekből tartották el magukat: virágot árultak, szitát készítettek, fésűket valamint kanalakat faragtak. Az őszi hónapokban pedig többen is mezőgazdasági munkát vállaltak. A nomád, vándorló élet már nem vonzotta őket, sőt elítélően nyilatkoztak a vándorcigányokról.
Most viszont térjünk át az esküvőre, amelyet hosszas előkészületek és rituálék előztek meg. A mennyasszony Szent Iván éjszakáján gyűjtött virágokat égetett el, amely megvédte őt a betegségektől, valamint fokhagymát akasztott ki a házukban, amely szintén az ártó szellemeket tartotta távol. A vőlegénye és barátai egy héttel az esküvő előtt bejárták a város összes kocsmáját, ahol vidáman ittak és énekeltek, meghíva az ismerősöket is a közelgő lakodalomra.
A szombaton kezdődő mulatságot egy furulyázó és két hegedülő zenész vezette. A vendégek előbb felkeresték a menyasszony házát és ajándékokat vittek neki, majd elkísérték őket a templomba. Visszaérve a házhoz, borral és édességekkel várták őket, majd elkezdődött a tánc, ami egészen hétfő estig tartott. Ír utazónk különleges tárgyakat is látott vendéglátói házában: két ezüst kupát. A generációkon keresztül öröklődő családi ereklyéket csak különleges alkalmakkor vették elő és nagyon vigyáztak rájuk, sőt, eladni sem volt szabad ezeket. Amikor Starkie arról érdeklődött, hogy hova teszik a kupákat, amikor nem használják, azt felelték neki, hogy elássák a házukhoz közeli helyre.
Walter Starkie esküvős kalandja után Szeben fele vette az irányt, útja során lenyűgözte az erdélyi táj, a mondák és legendák, valamint főként az emberek, akikkel találkozott. Hátha egyszer magyarul is elolvashatjuk útibeszámolóját, ami még ma is tanulságos.
Az átalakuló Monostor az 1980-as évek elején. A tömbházak felépítése teljesen új lakhatási és életkörülményeket hozott sokaknak, eltüntetve a Kalányos utcát és környékét. (Fotó: Minerva Archívum)
Aki többre kíváncsi:
